„… A vadászat egyike a legteljesebb kiforrottságot, sok tudást, még több önuralmat, megbízható erkölcsi érzületet és a vadászati szabályoknak a törvény ösmeretén és követésén kívül is szigorú megtartását követelő komoly stúdiumnak, amelyben a minden irányú teljes jártasság megszerzésére a leghosszabb emberélet is kevés. Hisz az igazi vadász embernek nemcsak a vadászata médiumait, a különféle vadállatokat kell természetrajzi és biológiai vonatkozásokban alaposan ismernie, hanem magát a nagy természetet is, legyen az erdő, vagy pusztaság, tó, vagy nádas, síkság, vagy hegy és legyen bármely szaka az esztendőnek s a napnak. Így nézve a nemes vadászatot, merem mondani, hogy egyetlen más sport sincs, amely annyiféle tudást követelne, mint az a vadászat, amely erre a névre méltó.

A tudnivalók között nem utolsó hely illeti meg a vadászat terminológiájának a tudományát, amelyre minden vadásznak komoly szüksége van, aki nem akarja magát szakemberek közt dadogásra kárhoztatni, elárulva ezzel, hogy csak betévedt közéjük, anélkül, hogy odavalónak él is ösmertessék. Minden művészetnek, minden mesterségnek, minden sportnak, még a játékoknak is meg vannak a maguk műszavai, amelyeket nem mellőzhet az, aki velők, bárha csak dilettáns módra is, foglalkozik. A szakemberek közi pedig ezek ismerete egyenesen kötelező. Aki vadászati szakdolgokról hétköznapi konyhanyelven beszél, elárulja vele, hogy nem szakember. Vét a szakiság egyik velejárója ellen, ami nem kis szépséghiba; mindenesetre olyan, amely sejteti, hogy még ha jó lövő is az ipse, nem igazán otthonos a nemes vadászat berkeiben….”